Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lehetett volna, mégsem úgy lett

2009.03.03

Az Embervédelmi Alosztály  Különleges Esetek Csoportjának archívuma részére rögzítettem az alábbi, már elévült eseteket:

 

I. Első majdnem haláleset - a Dunakavics esete

 

1957- ben történt, úgy négyévesen kimentem játszani a házunkhoz közeli kis füves területre az akkor nemrég épült még szocrerál stílusú (bár ezt csak utólag tudtam meg) kis lakótelep házai közé. Egy elvetemült kis haverom Dunakavicsot hozott egy zacskóban. A Dunakavics nem a közeli nagy folyó hordaléka volt, hanem egy korabeli szemes, színes bevonatú édesség, amellyel a korabeli gyerekek túl egészséges fogai ellen védekezett - nem elhanyagolható sikerrel - az ötvenes évek honi édesipara.

Szóval szemezgettünk, szemezgettünk, míg csak el nem fogyott. Gyerekeknek a sok édesség fogalma már akkor sem volt értelmezhető, így aztán a hirtelen kifogyó manna pótlására hazaszaladt az elvetemült haverom, hogy az otthoni készletekből utántöltse a kis műanyag zacskót. Hamarosan visszatért, a zacskó tele volt mindenféle színes bevonatos gyönyörrel, így aztán nem gondolkoztunk sokáig, vettünk belőle és elmélyülten szopogattuk a színben hasonló kis izéket. Az egyik gyerek már lekoptatta a cukormázat a szájában azonban nagyon keserű ízt érzett. Neki volt szerencséje, mert kiköpte azt a keserűt, én viszont nagy műgonddal szopogattam tovább az én tablettáimat, merthoigy azok nem voltak rosszizűek, még a cukormáz lekopása után sem.

Kedtem kótyagossá válni, majd már otthon voltam, valahogy haza vánszorogtam és nem értettem, hogy miért van olyan furcsa szaga a parkettának, ami nekifeszült az orromnak és a szemöldökömnek...

Ezek voltak az utolsó képsorok, amire még vissza tudok emlékezni, aztán már csak az orvosok...

Elvetemült haveromhoz drága jó anyámék azért még átszaladtak, hogy a többi gyerek legalább hagyja abba azoknak a gyógyszereknek a szopogatását, amelyekkel ő kipótolta anyja elzáratlan gyógyszeres dobozából a  már elfogyó Dunakavicsot, mondván, hogy ugyanolyan színe van...

Több évtized elteltével döbbentem rá igazán és mélyen, hogy ez a történet sokkal rosszabbul is végződhetett  volna. Mind a mai napig nem derült ki, hogy mit szopogattunk ott és akkor Dunakavics helyett, de az biztos, hogy nem C vitamin volt a szép türkizkék, sárga és piros cukorbevonat alatt.

 

 

II. Második majdnem haláleset - a Vonat esete

 

Nagy gyerekcsapat készült átkelni a "túloldalra". A  "túloldal" konkrétan a vasúti töltés túloldala volt, hozzánk képest, azaz a régi Albert utca és a Mohai út végéhez képest, ahol sokadmagammal laktunk az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. A Sárbogárdi úti oldalról, ahová az előbb említett utcák befutottak, készültünk átrohanni a töltésen, miután nagy műgonddal megmásztuk a majd negyvenöt fokos oldalú gigantikus földsáncot.

Mint afféle tapasztalt töltés melletti srácok, felérve a töltéskoronára, mielőtt átszaladtunk volna a kis bazalthányásokra emelt forró lehelletű, olajszagú síneken, alaposan körülnéztünk, hiszen tudtuk, hogy az életünk múlhat ezem az apró figyelmességen, vagy inkább ennek elmulasztásán.

Jött a vonat, láttuk világosan, így aztán a gyereksereg, - lehettünk vagy tizennégyen -  szép nyugodtan, de gyorsan  megtorpant és az első sínpártól jó két méterre állva várta be a vonat elhaladtát. A vonat egyébként egy tehervonat volt, szörnyű zajjal csattogott el előttünk, mert valahol egy sínhézag is volt a közelben. A régi 411-es gőzmozdony, a "Trumann" csaholása után fülsüketítő robajjal húztak el előttünk a vagonok. Nagyon hosszú vonat volt, jól emlékszem, lehtett vagy száz kocsi, ha nem több. A zárt vörös tehervagonok után lapos pőrekocsik jöttek, jellegzetes, hasonlíthatatlan acélos sistergéssel. Némán álltunk ott, hiszen egymás hangját sem lehetett hallani a pokoli zajban.

Végül egy öklét rázva fenyegető gyűrött sapkás öreg vasutassal megtoldott lapos teherkocsi haladt el utolsóként a jellegzetes, legörbített tetejű fékező fülkével a végén, lépcsőjén a hadonászó, ordibáló bácsival, akinek persze egy szavát, de még egy betrűjét sem értettük.  Elment hát a hosszú vonat, ugrásra készült az ekkora már alaposan türelmét vesztett gyerekcsapat. Néztünk azért balra is, de az irgalmatlan hosszú vonat mozdonya akkorra már befordult a Bartók Béla úti nagy, íves vasúti híd utáni kanyarba, gőzfelhőjével teljesen elzárva a kilátást. Úgy láttuk, hogy szabad az utunk, meglódult hát a kis csapat és az orrunk előtt csattogva elvágtató várva-várt utolsó kocsi után szamárfület mutatva az öreg bakternek huss, már szinte átrohant félig mindenki, azazhogy...

 

Az elsuhanó vonat csituló zajában felkaptuk a fejünket egy velőt rázó ordításra. Az egyik barátom, "a" Szántó Robi volt az, aki teljes erőből a következő három szót üvöltötte, túlharsogva az elmenő vonat még ekkor is tekintélyes zaját:

- Vigyázz, a vonat!

Mindenki megtorpant egy pillanatra, értetlenkedve, hogy miféle hülyeséget ordít ez, hiszen éppen most ment el?!

Az elhaladó tehervonat felé fordultunk, megállva egy tört pillantra a két vágány sínkő feltöltése közötti kis árokban. Azonnal megdermedtünk, mert az orrunk előtt alig egy méterre, vagy százhúsz kilométer sebességgel elviharzott a szemközt jövő expresszvonat, a másik, hátsó sínpáron,  amit a hosszú, kanyarodó tehervonat teljesen eltakart. A Vonat - így nagy V betűvel -még a látóhatáron sem volt a tehervonat érkezése előtt. Senki sem látta, senki sem hallotta, csak Robi barátom egyedül, de ős is csak az utolsó másodpercben.  Ha nem szól, bizony a kiugró gyerekcsapatnak ez az utolsó csatlakozása lett volna, engem sem kivéve.

 

Remegő lábakkal áltunk hosszú percekig, megszólalni sem tudtunk, csak néztünk egymásra, hajunkat alaposan összekuszálta a gyors halál lehellete. A legkisebb és legvékonyabb srác sápadt lábszárán aranylóan csillogott a lemenő Nap fényében két  kis vizelet-patak, le, egészen a zoknijáig, szépen bele a cipőjébe. Szegény még jóformán levegőt sem kapott a sokkoló ijedtségtől. Mi is pihegtünk egy darabig és úgy gondolom, hogy ezeket a perceket senki sem felejtette el azóta sem, pedig eltelt már jó fél évszázad azóta.

Robi pedig csak valami olyasfélét motyogott, hogy:

- Állatok, hova lennétek nélkülem!

Nem mondott senki ellent neki, csak némán bólintottunk rá, s mert az a forró nyári nap második születésnapunk volt,  bár különböző korúak voltunk, így váltunk  egyidősekké aznap. Akkor is,  de talán mind a mai napig olyan kísért egy gondolat, hogy valaki még vigyázott ránk  "a" Robin kívül is, de könnyen  lehet, hogy minden azon a "valakin" múlt e régmúlt  napon.

 

 

III. A harmadik majdnem haláleset - Egy fuvar koksz esete

 

A fiatalabb és ennek révén szerényebb "retro" tudással rendelkezők kedvéért fontos megjegyezni, hogy a koksz egy szénfajta volt, amely a feketeszénből készült és egy speciális gázgyártó technológia maradványaként még komoly tüzelőértékkel rendelkezett, az erre a célra kialakított kályhákban és kazánokban égették el egykor.

Szóval, egy ilyen koksszal dúsan megrakott teherautó haladt kifelé a városból a Fehérvári úton, miközben én a kis háton hordott iskolatáskával bandukoltam az otthoni  finom ebéd után, néhány alvásnyira az iskolaév vége előtt, egy gyönyörű, napsütötte június eleji délutánon, mivel ekkor még létezett a két műszakos általános iskolai oktatás, olyan sokan voltunk. Az utolsó megállóból pedig elindult egy emberekkel zsúfolt villamos.

Ahogy a néhai Gamma- művek elé értem, megtorpantam és valami furcsa gondolattól vezérelve nem a szokásos gyári behajtó út jobb oldalaán, hanem annak bal oldalán kezdtem meg az átkelést a már akkor is forgalmasnak számító Fehérvári úton. Kicsit kiléptem, mert jött a háromkocsis 47-es villamos, s még kellő távolságban, a villamos síneken átlépve megálltam a viszonylag nagy sebességgel közeledő szenes teherautót bevárva, megállva, hadd menjen.

Álltam tehát az út szélén és vártam. Ekkor ért oda a teherautó a koksszal megpúpozva. Láttam a villogó irányjelzőjét, befordulni készül, a vak is látja - gondoltam -  és egy kicsit hátrébb léptem, nem sokat, csak egy fél lépést, hiszen akkora már odaért szinte mögém a maximális sebességgel közeledő villamos. Akkor pedig bekövetkezett a nagy baj. 

A teherautó vezetője - ki tudja miért - egy erősebb fékezés után jobbra rántotta a kormányt, talán mert nem látta a villamost a szénkupac mögül és élesen befordult előttem jobbra a Gamma- művek bejárata felé, gyakorlatilag két méteren belül, pontosan a villamos elé. A teljes sebességgel haladó és mögöttem elrohanó villamos fékezés nélkül a teherautó oldalába ütközött, ami pedig azonnal az oldalára fordult, a kokszot kiborítva, mind a három tonnát,  majd az oldalán hosszan csúszó öreg Csepel szikrázva nyikorgott végig a bazaltkockákon, vagy tizenöt méteren keresztül.

Álltam némán és megmerevedve félig visszafordulva, mint ama bibliai Lót felesége Szodoma pusztulása után, szinte sóbálvánnyá válva. Az oldalára fordult teherautó csíkokat húzott az útburkolaton, rakományát szétterítve, ahogy megpördült, a csíkok keresztezték egymást, pont ott, ahol nekem kellett volna állnom, de most valamiért mégsem álltam ott.

Egy szikár, magas öregember fordult be a sarkon, hosszú, olajos fekete kopott köpenyében, bozontos ősz fejét csóválva, nagy orrát lógatva sietett tovább, mintha csak a dolgavégezetlen öreg halál lett volna maga, elmentében valami érthetetlen dolgot mormolva az orra alatt.

A horpadt elejű villamos ajtói közben sziszegve kinyíltak, az emberek leszálltak és szörnyűlködtek. A gyenge kis meleg szellő felém sodorta a széthasadt tartályból kifolyó gázolaj szagát, aztán magamhoz térve szedni kezdtem a lábam, mert a tanítás kezdéséig már csak percek lehettek hátra. Vissza- visszafordultam még néhányszor, elcsodálkozva azon, hogy életben maradtam és még láttam fekete szénfoltos arcú embert, aki kimászott lassan az oldalára dőlt teherautó vezetőfülkéjéből, kis véres karcolásokkal az arcán,  ő is életben maradt - gondoltam - mielőtt elnyelt volna az iskola vidám, zajos forgataga.