Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok...Rendőrvédelem...Embervédelem

2008.07.25

 

G.01.Oszlopok

 A Nemzeti Múzeum főbejárata feletti felépítményt (az ún. timpanont) is oszlopok tartják. Vajjon hány oszlopot vehetünk ki, vagy gyengíthetünk meg anélkül, hogy a felépítmény összeomoljon?  Hirtelen nem tudom, ki kellene számolni. Egyet azonban azonnal és biztosan tudok: kár lenne ezt kipróbálni...

A Nemzeti Múzeum oszlopai - hála a Jóistennek - sértetlenek. Elmondhatom-e ugyanezt a nemzeti rend védelmének oszlopairól? Talán mire ezeket a  sorokat leírom, (2008.07.25) már kijöttek a kórházból azok a rendőrök, akiket az utolsó utcai afférnál betondarabokkal, felbontott kövekkel, üvegekkel eltaláltak, nem mellékes, hogy szolgálat teljesítés közben. Igen remélem kijöttek abból a kórházból, amelyet az én általam befizetett adóból és járulékokból építettek és tartottak fenn, működtettek ezidáig. Az orvosok, az ápolók a kötszerek, a kezeléshez szükséges segédanyagok, gyógyszerek, röntgenfelvételek, de maga a gép is, egyszóval minden az én és a honfitársaim pénzéből lett megvásárolva. Mennyit szórt ki valaki az ablakon feleslegesen, oktalanul, nehéz lenne összeszámolni.

Miért kellett ezeknek az embereknek megsérülni, és a nem lebecsülendő fájdalamakat fizikailag és lelkileg elviselni? Borzasztó egyszerű és kézenfekvő a válasz: azért, mert a jelenlegi magyarországi társadalom egy jelentős része nem tudja (vagy nem akarja) megvédeni saját tartóoszlopait. Még állnak az oszlopok, a sérültek száma még elenyésző a még épekhez képest. Talán most kellene a folyamatot megállítani és semmiképpen sem kipróbálni, hogy hányat lehet az oszlopok közül meggyengíteni ahhoz, hogy a felépítmény, a nemzet összeomoljon.

 

Én mondom,az öreg, obsitos honvéd szakaszvezető ***

 

  

 

G.02. Kell-e szeretnünk a rendőröket?

Van nekem otthon egy pár régi, de még igencsak használható állapotban lévő bakancsom. Arra a kérdésre, hogy szeretem-e, talán kapásból nem vágnám rá, hogy igen. Ettől függetlenül rendszeresen kitisztítom, bevonom alaposan szilikonos víztaszító krémmel és jól kipolírozva teszem vissza a szekrénybe. Talán ez is az oka, hogy olyan rég óta szolgál megbízhatóan...

Visszatérve az alapkérdéshez, kell-e szeretnünk a rendőröket? Nem feltétlen. Szeresse őket a jó édes anyjuk, feleségük, barátnőjük. Mi pedig csak annyit tegyünk, hogy adjunk nekik rendes, tisztességes fizetést, a pályakezdőknek lakást, ismerjük el a korántsem könnyű szolgálatot, büntessük a túlkapásokat, a legjobban teljesítőknél pedig sohasem feledkezzünk meg a jutalomról, a legeslegjobbak esetében pedig az előléptetésről vagy a kitüntetésről.

Mit ne tegyünk végül? Ne hagyjuk, hogy besározzák és félrelökjék őket, mert ennél azért még az otthoni öreg bakancs is többet érdemel.

 

 

G 03. Egy kérdés

Érdemes lenne talán statisztikát készíteni, hogy különböző hivatkozásokkal, jogerős ítéletekkel, vagy más nyomás hatására hány hivatásos állományú tiszt vagy tiszthelyettes, tisztes karrierje tört ketté az elmúlt tíz esztendőben. Az Intézetnek nem célja, hogy rehabilitálja őket, mert jószerével arról sincs pontos információnk, hogy voltaképpen mit is tettek, vagy nem tettek.

 A kérdés mindössze csak annyi lehet, hogy vajjon ugyanennek a társadalomnak más csoportjai, akiknek az elmúlt tízévi összes adójából vagy befizetett járulékából egy kóros étvágytalansággal küszködő mezei veréb fél délelőtti hideg élelmezését sem lehet finanszírozni, hogyan kaphatnak olyan nagy mértékű áttételes, ha nem is de jure, inkább talán de facto társadalmi támogatást, hogy ennek birtokában szinte zavartalanul és egyre bátrabban követhesenek el nyílt erőszakot honfitársaikon, halálosan fenyegethessenek dolgozó embereket, estenként team-munkában agyon is verhessék őket, vagy "szerencsés esetben" lakóhelyük elhagyására kényszeríthessék őket, vagy a legszerencsésebb esetben "csak" kirabolják őket?

 

 Hova lett, illant el ezekben az esetekben hirtelen a társadalom "hivatalos", mondhatni mára kötelező, emberi és demokratikus alapjogokat féltő érzékenysége?

A kérdés igen bonyolult és nehéz, ezért megválaszolására az Intézet az érdeklődők szíves, időhöz nem kötött türelmét kéri. 

 

 

G 04. Uram, verte Önt már nyakon vizirendőr?!

 

Nos, engem már igen. Úgy tizenhárom éves lehettem, s talán mert a tizenhárom igencsak szerencsétlen szám hírében áll, talán nem véletlen, hogy megtörtént. Hogy is volt már... el kell gondolkozzam rajta egy kicsit, hiszen mindez jó negyvenkét évvel ezelőtt történt.

Egy gyönyörű, (vagy legalább is annak indult) nyári napon, mint a Csepel SC nagyreményű versenyző palántája Ráckeve felé vettem az irányt, amolyan túra, ahogy mi mondtuk "hosszú evezés" keretében, kajak egyesben a soroksári kis-Duna selymes vizén, kora délután.  Alig indultam el, észrevettem, hogy a menetrenszerint arra járó személyhajó, -merthogy akkor volt még ilyen arrafelé -  nagy sebességgel közeledik. Aki nem szokott kajakkal járni a Dunán, annak kedvéért el kell mondanom, hogy létezik egy kedvelt fogalom a versenyzők táborában, ez nem más, mint a "farvizelés". Még mielőtt valaki rosszra gondolna, ez konkrétan azt jelenti, hogy a tisztes sebességgel úszó és nem túl mai formatervezésű, azaz lapos végű hajók után a visszafelé örvénylő vízmozgás miatt van egy bizonyos tér a mögöttük lévő vízfelületen, ami valamivel lassabban, mint a nagy láda, de a hajó után mozog.  Ide ugrik be ügyesen a kajakozó palánta (ha sikerül neki)  és néhány kényelmes húzással  úgy kb. 16 km/órával suhan el a többiek mellett, akik úgymond nem farvizen mennek és csak 6-8 km/órával csordogálnak lefelé a Dunán, előrehajtó saját erejükre szorítkozva.

Stimmt. Rajta vagyok a farvizen és suhanok. Élvezem a sebességet és a tájat. Nem nézek sem oldalra, sem hátra, megyek mint a nyíl, alig evezve. Ez volt a baj. Megjelent az ott járőröző vizirendőr, hivatalos minőségében a Vizirendészet őrmestere és tett nekem egy ajánlatot, hogy mi lesz, ha nem jövök le a hajó farvizéről (tudni érdemes, hogy az én eljárásom egyébként életveszélyes és szigorúan tilos volt akkoriban, de lehet hogy most is). Mindezt félig mögöttem tette, úgy "öt óránál", ahogy a pilóták szokták mondani. A hajó motorjai olyan mértékben zúgtak, dübörögtek, hogy a tisztes ajánlatból és n darab ismétléséből nemhogy egy szót, hanem egy betűt sem hallottam. A derék őrmester még tett néhány eredménytelen kísérletet, aztán elkeseredve, vagy feldühödve, vagy mindkettő, úgy nyakon vágott, hogy kishíján beleestem a vízbe. Na, akit már vágtak nyakon az tudja, hogy nem a legjobb dolog. Különösen nem jó ez egy sütőlapát nagyságú csuromvizes kéztől eredendően. Az akkori vizirendészetnél ez nem volt ritka adottság...

 Tévedni azonban emberi dolog, utólag derült ki, hogy olybá vette a kérdést, mintha én hallottam volna, de nem fogadtam meg tanácsát, úgymond ellenszegültem az intézkedésnek, az életveszélyt pedig meg kellett szüntetni, hát megszüntette.

Nem voltam akkor túl megértő az üggyel kapcsolatban, de még azt sem lehet mondani, hogy fene nagy nosztalgiával gondolok vissza azokra a percekre. Jó, jó, de hol itt a csattanó, vagy a tanulság - kérdezné valaki.

Rövid számadás:

1. A csattanó,  az megvolt.

2.Tanulság: dunai, vagy folyami  forgalomban  közlekedő hajót veszélyesen megközelíteni nem szabad, sőt nem is szerencsés.

3.Nosztalgia: az nincs. Ekkora frászt azóta sem kaptam. remélem, hogy nem is fogok. Ami a tizenhárom éves kort illeti? Na, oda azért visszanéznék egy kicsit!

4.Talány: Lehet, hogy ez a közel semmi (bár a nyakleves nem volt semmi...) epizód közrejátszott abban, hogy azt követően és azóta is a törvénytisztelők, sőt a törvényt betartók, mi több végrehajtók (vö.: igazságszolgáltatás) oldalán focizzak mind a mai napig?

Lehet, bár nem biztos, de az ellenkezője sem. Gondoljon mindenki amit akar. Csak legalább gondoljon valamit. Én is gondoltam valamit most is, akkor a múltban is, bár nem ugyanazt.

Epilogus

Nincs szerencsém ismerni a mai vizirendészetet, sem testületileg, sem pedig darabra.  Nem járok manapság kajakkal a Dunán, és nem csak a jégzajlás miatt (sajnos). A Duna-hidakról sem vetem magam túl sűrűn a mélybe, így aztán kevés közös ügyünk van Ővelük mostanában. Egyszer jó lenne körülnézni arrafelé. Vajjon hogy megy soruk? Talán kevésbé szorulnak védelemre, mint szárazföldi kollégáik, vagy talán mégis... ki tudja... Messziről láttam őket egyszer-egyszer és arra gondoltam, hogy talán már azt sem tudják, hogy mi is az a "Kovács motor" meg az "alu- test", ha így is lenne ez volna talán a legkisebb bajuk.