Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szükséges és az elégséges

2009.02.26

A kérdés első nekifutásra talán még értelmetlennek is tűnhet.

 

Hogy is kellene megvédeni egy fegyveres testületet, amelynek mások védelme a feladata?

 

Nos, a bevezetőben körülírt okok folytán lehet olyan szituáció, sőt napjainkban sajnos van olyan szituáció, amelyben bizony elkél a védelem. Nem fegyveres, nem erőszakos védelem, csak egy polgár, vagy általánosságbnan "a"  polgár szava. Egy polgár szava, jóindulata, több, néha sok vagy sok-sok polgár rosszindulatával szemben. Archimedes mondta egykor, ha adnak neki egy fix pontot, akkor kimozdítja a Földet a sarkából. Nem akarunk bolygókat eltéríteni, világot megváltoztatni, csak szeretnénk a világ rendjét és különösen saját kis országunk rendjét és harmóniáját megőrizni.

Ezért van tehát szükség, nagyon nagy szükség a Magyar Rendőr vagy tágabb értelemben a Rendőrség, mint testület védelmére. A Magyar Rendőr védelme tehát nem más, mint szükséges feltétel ahhoz, hogy saját biztonságunkat legalább elégséges szinten megőrizzük. A nemzeti önvédelem egyik lehetséges eszköze, addig, amíg nem késő, addig, amíg a nemzet még értelmezhetően létezik. Addig, amíg nem szúrják hátba, vagy vesén, felbuzdulva azon, hogy itt nálunk már mindent lehet, csak egyet nem: szót emelni saját magunkért, vagy polgártársainkért.

Szükséges annak áttekintése, hogy ki is az a rendőr voltaképpen, akit meg kell védenünk. A teljesség igénye nélkül, azaz minimálisan is:

- Egy másik magyar ember.

- Embertársunk, de akár talán közelebbi, vagy távolabbi rokonunk, földink, polgártársunk, bocs, "nehari", de talán még nincs annyira elcsépelve: magyar testvérünk.

- Valaki, aki szembe jön az utcán és jobb lenne köszönni neki, mint fejbesuhintani egy betondarabbal.

 

 

Apropó, beton:

 

 

Vészesen közeleg március tizenötödike és már halottam, hogy jónéhányan készülődnek a nagy balhéra (sajnos). Milyen jó lenne, ha az atrocitások helyett az utcán szembe találkozók így köszönnének egymásnak:

- Jó estét kívánok!

- Jó estét!

- Már megbocsásson uram ,de azzal a bazaltkockával a kezében talán nem minket óhajt fejbe dobni?- teszi fel a kérdést valaki a rohamosztagból, kissé tompa hangon, a plexi mögül.

- Ó dehogy biztos úr, csak nem feltételezi, hogy magyar a magyart fejbe dobja március tizenötödikén, a nemzeti ünnepünkön? Isten a tanúm, a legtávolabb áll tőlem, hogy ilyet tegyek, sőt még a puszta gondolata is oly messze áll tőlem, mint a kiskundorozsmai szélmalom az antarktiszi ideiglenes orosz meterológiai állomástól. Méghogy fejbe dobni a nemzetünk tagját, amikor... de tudja mit erről nyíltan nem is beszélhetek... hogy kit is kéne jól manapság fejbe dobni... vagy kiket... uramatyám, még a puszta gondolat is égbekiáltó rasszizmus, úgyhogy el is vetem rögtön.

 

Aztán elveti, sőt elvetéli. A gondolatot, vagy a követ, vagy mindkettőt. Vagy el sem veti, csak leteszi, szép csendben, lassan és megfontoltan. Olyan halkan, hogy még a mellette álló sem hallja. Olyan halkan, mintha nem is kő lenne, csak egy marék hófehér lúdtoll, amelyet vastag sötétkék bársonyra ejtettek.

 

Azért ugye szép is lenne, ha ez történne meg alig három hét múlva, vagy legalább is nem sokkal több. Olyan szép lenne, hogy talán igaz sem lenne, de végül is lehetne, ad abszurdum.

Aztán elindulnának együtt hazafelé és még sokáig együtt taglalnák út közben, hogy mi a szükséges és mennyi  az elégséges a nemzeti önvédelemben...

 

 

 2009. február végén.